A finnek legrégibb irodalma latin, majd később svéd nyelvű egyházi irodalom. Habár Mikael Agricolát (kb. 1510–1557) tartják a finn írásbeliség megteremtőjének, finn nyelvű irodalomról tulajdonképpen csak a XIX. század második felétől lehet beszélni. A művelt rétegek nyelve sokáig a svéd volt, s így az is természetesnek tűnhet, hogy a finn nemzeti költő, a finn himnusz (Maamme-laulu) szerzője, Johan Ludvig Runeberg (1804–1877) svédül írta műveit.

A finn nyelvű irodalom – és tágabban az egész finn identitás – szempontjából döntő fontosságú volt a Kalevala megjelenése 1835-ben. Az Elias Lönnrot (1802–1884) által a rendkívül gazdag hagyományokkal rendelkező finn népköltészeti alkotásokból összeállított eposz bebizonyította, hogy finnül is lehet irodalmat művelni.

Az első igazi finn nyelvű író Aleksis Kivi (1834–1872), akinek a versei, színdarabjai, s mindenekelőtt Hét testvér (Seitsemän veljestä, 1870) című regénye a finn irodalom legfontosabb darabjai közé tartoznak.

Kivi után a finn nyelvű irodalom gyorsan megszilárdította helyzetét. Az 1880-as években uralkodó irodalmi irányzat, a realizmus legjelentősebb képviselője a főként drámáiról ismert Minna Canth (1844–1897) és a novella- és regényíró Juhani Aho (1861–1921) volt.

A századforduló táján a realizmus átadta a helyét az újromantikának, amely saját nemzeti árnyalatát megtartva kapcsolódott be az európai szimbolizmus áramlatába. A hangsúly a prózáról és a drámáról áttevődött a lírára. A nemzeti újromantika legjelentősebb képviselője Eino Leino (1878–1926) volt.

A finn irodalomban erős a realista próza hagyománya, amely gyakran a kisemberek és a szegény rétegek ábrázolásában mutatkozik meg. A század elején ezt az irányzatot képviselték az ún. kritikai realisták, elsősorban Maria Jotuni (1880–1943) és Joel Lehtonen (1881–1934), a két világháború között pedig F. E. Sillanpää (1888–1964), aki 1939-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

A háború utáni realista próza legfontosabb alakja Väinö Linna (1920–1992), akit az ún. folytatólagos háborút (1941–44) feldolgozó regénye, az Ismeretlen katona (Tuntematon sotilas, 1954) és a finn történelmet egy kis falu szempontjából bemutató trilógiája, A Sarkcsillag alatt (Täällä Pohjantähden alla, 1959–62) a finn irodalom legolvasottabb szerzőjévé emelt.

A hagyományos prózairodalmat képviselte a nemzetközileg legismertebb finn író, Mika Waltari (1908–1979) is. A rendkívül termékeny és sokoldalú író elsősorban történelmi regényeiről híres, legfőbb műve az ókori Egyiptomban játszódó Szinuhe (Sinuhe, egyptiläinen, 1945).

A modernizmus két ízben hódította meg Finnországot. Először a század elején, ugyanakkor, mint Európa más országait is. A modernisták legfőbb képviselője a finnországi svéd írónő, Edith Södergran (1892–1923). A modernizmus második hulláma a II. világháború után érte el az országot, s alapjaiban újította meg a lírát. E korszakból elsősorban Eeva-Liisa Manner (1921–1995) és Paavo Haavikko (1931–) neve említendő. A próza modernizmusának fő képviselője Veijo Meri (1928–).

A mai finn irodalomban számos irányzat él egymás mellett. A prózát egyaránt művelik a hagyományos realizmus, a modernizmus és a posztmodernizmus szellemében. Az új utakon járó szerzők közül az egyik legismertebb Leena Krohn (1947–), akinek főbb művei a modern ember identitását és a technizált világ etikai kérdéseit feszegetik, valamint Rosa Liksom (1958–), akinek rövid novellái egyaránt groteszk módon ábrázolják a világ nagyvárosaiban és Lappföld eldugott helyein élő emberek életét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.